Sástói fekete zajongás. Day3.

Az utolsó nap több szempontból is különleges apropókkal szolgált. Egyrészt ezen a napon látogatott hozzánk a több mint 2 évtizede működő New Model Army frontembere, Justin Sullivan, másrészt mint újabb visszatérőt, a közel 20 éve hallgató Kortársak zenekart tisztelhettük a fesztivál fellépői között.

Amikor megérkeztem, épp az Autumn Twilight zenekar fellépésébe gyalogoltam bele. A srácok a Charon után szabadon, szintén az elmélyültebb, old scool dark rock híveinek okozhattak örömet (például nekem) a Sisters of Mercy, Fields of the Nephilim és a Love Like Blood nyomdokain haladó muzsikájukkal. Talán a Land of-tól az különbözteti meg őket leginkább, hogy kevésbé elborultak, ehelyett dallamosabbak, dalközpontúbbak. Mindenesetre ez semmit nem von le zenéjük erőteljes drámai kisugárzásából, mivel nagyon feelingesen nyomják a srácok ezt a muzsikát, bár engem élőben sokkal jobban meggyőz a hangzásuk, mint felvételeken. Azt hiszem esedékes volna egy újabb, komolyabb minőségű stúdióalbum a csapatnak, amely mindenképpen jelentős előrelépés lenne számukra. Az frissebb alkotások közül az I Belive in Faith követi minden jó ismérvét az igazi Autumn Twilight zenei arculatnak, sőt talán cseppet még dallamosabb, fogósabb, mint elődei. A régiek közül az előző albumuk címadó dala Dream Seeks Dreamer tarol, valamint a The Sixth Race. A Sisters of Mercy Walk Away-ét pedig olyan meggyőzően nyomták a srácok, hogy Eldrich úr azt hitte volna, ha itt van, hogy ők játszanak :DDD. Igazán remek élmény volt nekem, gyöngyösinek gyerekkorom kedvenc kirándulóhelyére arra érkezni, hogy Sisterst játszik egy zenekar és darkzene szól. Nagy ígéretet látok a régivonalas gothic rock kedvelői számára ebben a csapatban. Bízom benne hogy ki is aknázzák a lehetőségeiket, amennyire csak lehet ebben az országban, bár nyugodtan kacsintgathatnak külföld felé is.

A Mangod Inc a hajdani Cadaveres de Tortugas– és a Cyborn néhány tagjából verbuválódott, és jelentem, a durvulási barométer szempontjából semmit nem finomodtak elődeikhez képest. Kegyetlenül masszív gitársounddal szólnak a riffek, a színpadi hangulat intenzitásával meg aztán semmi gond nincs. Igazi tombolós, és kissé dühös hangulatba kerül az ember amikor hallgatja őket. Semmiképp sem mondanám viszont, hogy ezen belül öncélú vagy egyhangú muzsika lenne. Az énektémák nem annyira durvák. Van ugyan kémi karcosság bennük, de nagyon sok a dallamosabb énekrész is. Ők inkább a modernebb metál vonalat képviselték, ami kicsit talán kakukktojás volt a szombati nap egyéb nagyszínpados felhozatalában. Úgy gondolom azonban, hogy állták a sarat a fiúk és jól teljesítettek.

A Kortársak koncertje volt az egyik, amit nagyon vártam, ugyanis utoljára ’93-ban hallottam róluk, és a Május Gyermekei című második albumukat remek alkotásnak tartom. Ha Magyarországon a Bonanza Banzai-t a Depeche Mode-dal hozták össze, akkor a Kortársak hazánkban inkább a Cure zenekar világával volt rokon, bár azért ügyeltek arra, hogy ne legyenek kópiabanda. Ez elég jól sikerült is nekik, ugyanis a hangulati-hangszerelési hasonlóságok mellett azonnal felismerhető és egyedi a zenéjük, amit – annak ellenére hogy ’91-ben országos győztesként taszították le az AB popfesztiválon az akkori műanyag de agyonajnározott slágerbandákat -, elég méltatlanul kezelt az akkori hazai zenei élet. Aztán a tagok szépen lassan ebbe belefáradva más berkekben próbáltak meg érvényesülni (Lepés Gábor billentyűs és Háry Péter basszusgitár éveken keresztül Ákos zenekarában szerepeltek aktívan zenészként, társszerzőként)- Az énekes Kormos Zsolt pedig egy La Prelude nevű szintipop-projektet hívott életre a 90-es évek közepén a Bonanzás Hauber Zsolt-al közösen, majd eltűnt a zenei életből jó időre. Most azonban újra itt vannak igaz, hogy kevesebben, de nem kevésbé meggyőzően, mint anno. A dobossrác, az énekes Zsolti és a basszer Háry Petya maradt a régi társaságból (Lepés Gábor szintiszólamai valamint az egyéb hangszerek samplerről mentek) azonban a dalok épp olyan erővel és gyönyörűen szólaltak meg, mintha az idő megállt volna. Zsolti frizurája némileg konszolidálódott az Cure-os jelleghez képest, a pettyes ingje eltűnt, ezenkívül más változást nem igazán fedezni fel a küllemében. A hangjában még kevésbé. Remekül és erőteljesen énekelte végig a koncertet, amit láthatóan nagyon élvezett. Nem csoda, hisz mi is roptuk az olyan rég nem hallott dalokra, mint a Május Gyermekei, a Játszma Vége, az egykori díjnyertes Ölelés se Véd, a Macskadal, az Angyal és nem utsó sorban az örök klasszikusként emlegetett Tükör és Mask .Talán a PhoDepeche Mode Photographic-jának a feldolgozása tűnt nekem mellényúlásnak, ugyanis nem nagyon értettem a funkcióját, mivel sokkal hozzájuk illőbb dalt is átdolgozhattak volna. Ezenkívül azonban mind a hangzás, mind a koncert hibátlan volt. Remélem, lesz még folytatás.

A kisszínpad felé gyalogolva még épp belesétáltam ex-zenész és harcostársam, a De Facto-s Tóth Gyula akusztikus estjébe, aki egy zongorista srác kíséretében adott elő néhány saját dalt, pár régi Facto gyöngyszemet, valamint egy-két egyéb feldolgozást. Jól meg is énekeltetett, ugyanis mikor odaértem, épp az Evangeliom című De Facto nótát játszották, és a refrénjében én is (igaz beugrósan), de közreműködtem vokálisan, egy közös csordaénekléssel.:DDDD (mármint én voltam a csorda, ő meg az éneklés:DDD)

A szegedi Variola neve már nem cseng ismeretlenül azok előtt, akik kedvelik az igényesebb rockzenéket. A legutóbbi találkozásunk óta az ex-Cpg tag, Zoli kiválása után új frontember került a csapat élére, Kovács Balázs személyében. A zene hangulata engem néha leginkább a Cult rockosabb munkáira emlékeztetett. Mindenképpen elmondható, hogy lendületes és intenzív előadást képesek adni Varioláék. Az ex-Nevergreen dobos Finca masszív alapokat hoz, a gitáros Dula Sanci (aki szintén a Nevergreen soraiban is pengetett anno) pedig rendelkezik minden olyan jó rockgitáros ismérvével, akinek érzelmekkel telítve szólal meg a hangszer az ujjai között. A dalszövegeik számomra túl egyszerűek, direktek, ám ahogy látom, belőlük ez jön életszerűen. Nem mondhatnám, hogy hosszú távon le tud kötni ez a fajta muzsika, mivel én teljesen más világ vagyok, de az biztos, hogy van egyfajta sajátos hangulata. A fiúkra pedig nem lehetett panasz ezen az estén sem.

A Mátyás Attila Band folytatta az estét. Az F.O. Sytem frontemberének ezt a csapatát nem nagyon ismerem, bár pár dal itt ott már eljutott hozzám. Mindenesetre a Varioláék rockosabb megközelítése után ésszerű folytatás volt Matyiék műsora, mert ők is ezt a vonalat vitték tovább. Megmondom őszintén, ezen a koncerten sem túlzottan ívódtak belém a saját dalaik, mivel nekem ez azért kissé más világ az F.O. dark melankóliájához képest. Így hát inkább csak a System nótákra indulgattam be némileg. A mozdulatlan árnyak szerencsére jöttek és nyúltak a sástói éjben. Elhangzott azonban a Cult The Rain-je is, mint különleges gyöngyszem. Amúgy a megszólalás profi volt, Attilla és zenészei jó rock&roll feeelinggel nyomták végig a partyt, kicsit felforrósítva a hangulatot az utána következő, némileg nyugodtabb hangvitelű Sullivan akusztikus est előtt.

A sok rockulás után egy kicsit pihentetőbb produkció következett, amelyet viszont a mai nap résztvevőinek igen nagy része nagyon várt. JUSTIN SULLIVAN a NEW MODEL ARMY frontembere SÁSTÓN ad koncertet. Nekem ez még mindig kicsit hihetetlenül hangzik, hogy ifjúkorom egyik nagy kedvence épp itt játszott, a szülővárosomtól nem messze. A beállás nem is tartott sokáig, hamar elkezdődött a lényeg. Egy ’93-as New Model-balladával, a These Days-zel indítottak. A hangzás gyönyörű volt, Sullivan hangja tökéletes, szuggesztív kisugárzása pedig a színpadhoz vonzotta a tekinteteket. Elég érdekes volt őt nekem így látni, kicsit visszafogottabban, mivel rettentő nagy állat tud lenni az Army koncerteken.:DDD Azonban amit ott a tomboló energia közvetít, azt itt a barátságos, természetes és kedves kommunikáció pótolta, amit ha értett az, aki kicsit is tud angolul hallhatta, hogy az 53 éves rocklegenda viselkedésében sztárallűrök nyomát sem lehet felfedezni. Szinte minden dalt tartalmas konferálással átvezetett, néha humorosan. Sajnos a szólóanyagait én nem igazán ismerem, ezért nekem volt egy jó pár altatósabb pillanata a koncertnek, de ennek nem minőségi okai voltak, mert hibátlan bulit láthattunk elejétől végéig. A vele utazó zenésztársa Dean White billentyűsként játszik az NMA-ban, azonban itt úgy láttam, univerzálisabb zenészegyéniségről van szó az esetében, ugyanis hol gitározott, hol billentyűzött, hol vokálozott Justin mellett, kiválló zenésztársként kiegészítve a produkciót. Némely dalban még a szinti gépdobjai is segítettek ritmusban, a gyönyörűen megszólaló billentyűs részek mellett. A New Model-dalok közül ha jól emlékszem a legutóbbi anyagról a Dawn, a Thunder of Consolation-rol a Ballad of Bodmin Pill ugrik még be, mint emlékezetes pillanat. Ám azt hiszem az egész koncert felejthetetlen volt. A behirdetett tábortüzet azonban hiányoltam:DDDD Ejnye Zero, ejnye.:DD

Azt hiszem, egy ilyen három nap után mit is tudnék mondani? Köszönet a szervezőknek Zero-nak és Fincának, és azt, hogy JÖVŐRE UGYANITT!!!!

Mivel sajnos az LD50 kisszínpad előadóiról sokat nem tudtam írni, ezért linkelek kiegészítőként pár beszámolót néhány kedves kollégám bolgjából és tollából.

                                                                                                 Árpi

http://www.stonerrock.hu/2009/08/13/fekete-zaj-fesztival-beszamolo/

 

http://gothpunk.freeblog.hu/archives/2009/08/13/Fekete_Zaj/

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s